Benjamin Franklin szavai szállóigeként derengenek a fülünkben. Olyannyira, hogy egyébként konkrétan fizetünk az időért. Hogy hol és milyen körülmények között, arra gyakorlatilag számos válasz létezik.

Sokat gondolkodunk azon, hogy valójában mi is az, amit árulunk. Akár mi, a NetAcademiánál. De mondjuk úgy általában véve a szolgáltatási szektorban. Ha például elszakadunk attól, hogy egy csontkovácsnál a csigolyaropogtatásért csengetünk ki tízezreket, és kicsit magasabbról nézzük a képet, könnyen belátható, hogy valójában az egészségünkbe fektetett időért fizetünk. Azért az időért, amit magunkra, az egészségünkre szánunk. Azért az időért, amit a másik féltől, jelen esetben a csontkovácstól vásárolunk meg. A szolgáltatás mibenléte is egy összetevője a képletnek persze, de az idő legalább annyira hangsúlyos.

Amikor a tanulásról van szó, amiről egyik korábbi cikkemben ki mertem jelenteni, hogy csakis önirányított formájában létezik, akkor a helyzet még érdekesebb. A tanulás (oktatás, tanítás, művelődés stb.) nem arról szól-e valójában a csontkovácsnál tett látogatás analógiájára, hogy pénzt fektetek abba az időbe, amit a saját elmém pallérozására szánok? Ha ingyen tanulok, nem okoz-e az ugyanolyan kiesést nekem? Nem veszi-e el ez a befektetés mástól az időmet? A válasz az, hogy de igen elveszi, tehát de igen, kiesés. Tehát amit tőlünk közvetlenül megvesznek a hallgatók, azok nem a videók, vagy nem a tanfolyamok. Azt ugyan hiába veszik meg. Aki nem szánja rá az időt, hogy végigüljön nálunk vagy a képernyő előtt 5 napot, vagy végignézze otthon a 40 órányi videót, az az ablakon hányta ki a pénzét.

Mit árul tehát a NetAcademia?

Időt.